Gerbeaud

Erdőn, mezőn kóborolt. A Gyömrői gyepmester nem tudta befogni szegényt, így megfoghatatlansága miatt, jobb megoldás nem lévén, nyugtatólövedékkel kilőtte. Így került ő a Futrinka egyesülethez, ahol egyetlen éjszakát töltött csak és már költözött is hozzánk. Egy napot agyaltunk a nevén. Édesség és sütemény rajongásom lévén, valamint csodaszép csoki színe miatt kapta nevét. Gerbeaud, azaz Zserbó, kit egyszerűen csak Zserbinek szólítottunk.

Az előéletéről sok információ nem állt a rendelkezésünkre, ám azt megtudtuk, hogy Gyömrőn volt két epilepsziás rohama. Koszos, bolhás, büdös, és sovány volt. Félt az emberektől és olykor minden különösebb ok nélkül egy-egy érintéstől, simogatástól felsikított.

Egy délután állt rendelkezésemre Pántlika elutazása és Zserbi beköltözése között, hogy minden lényeges információt beszerezzek az epilepsziáról. Megtettem. Sokan voltak segítségemre akkor, és a későbbi napokban is.

Kedvenc állatorvosom röviden, ám roppant lényegretörően így definiálta a betegséget:

"Az epilepszia nem más, mint egy agyi károsodás, melynek következménye a roham. És minden roham az oxigénhiánytól újabb agyi károsodáshoz vezet!"

Összeköltöztünk. Illatos lett és tiszta, bolha mentes és roppant jóétvágyú. Nyugodt, csendes kislány, aki most megtanulja milyen is szeretetben élni, elfogadni a simogatást. Valóban félős volt. Egy köhögéstől, tüsszentéstől riadtan pattant fel. Viselkedésén jól látszott, nincs ő lakáshoz szokva. A fekhelye, a pléd, a szőnyeg sem volt számára csábító, ő a csupasz parkettán hevert szívesen. A lépcsőt nem ismerte és a szobatisztaságot sem. Csodálatos módon, 3-4 nap leforgása alatt megtanulta mindezeket. A testi kontaktust nem csak elfogadta, hanem már igényelte is. Hihetetlen tempóban fejlődött. Ugyan furcsa szokásai megmaradtak, mint például az étel illatától, látványától való kényszeres rágás, (üres a szája, de annyira szeretne már enni, hogy a semmit rágja) ám ettől még zavartalanul éltünk együtt.

Jártunk állatorvosnál. Volt kivizsgálás, chip beültetés, vérvétel. Ez utóbbi az epilepszia gyanúra tekintettel volt különösen fontos. Esetleges rohamra felkészülve kaptunk kúpot, gyógyszert is.

Megígértük neki, mint minden védencünknek, hogy innét már csak az élet napfényes oldala jön, hamarosan lesz gazdi, soha többet senki sem bántja és bármi történjen is, ránk számíthat.

A vizslák jellemzően elég gyorsan találják meg a legkényelmesebb helyeket és próbálják meg kisajátítani azokat. Zserbit félénksége okán, csak a hozzánk érkezését követő 8. napon sikerült felcsalnom magam mellé az ágyba. Tiszta, gyermeki örömmel vágytam ezt a percet, hogy félénk, pici, sovány teste bizalomból, szeretetből hozzám gömbölyödjön. Megtette. Édes, mámoros boldogságban szundítottunk együtt. Ez volt az utolsó önfeledt esténk.

Éjjel rosszul aludt. Álmodott, sírdogált. Felkeltünk hozzá, simogattuk, megnyugtattuk. Visszaaludt.

Másnap délelőtt a munkahelyemen ért az első telefon. Zserbinek epilepsziás rohama volt. A férjem volt vele. Kúpot kapott, megnyugodott, pihen, alszik. Jó kezekben volt efelől biztos voltam. Egy-két telefon a Futrinka egyesülettel, egyeztetés az epilepszia szakértőjeként elismert doktornővel egy sos kivizsgálásról. Feltételezhető módon a kiváltó ok a hírtelen jött hidegfront. Futás tartalék kúpért, gyógyszerért.

A zaklatott nap végén, a vacsorát követően ismét egy roham jött. Pirkadatig még három. Reggel nyolcig még kettő.

Ismét telefonok, konzultációk sokasága következett. Percre pontosan olvastuk a doktornőnek a rohamok időpontját, lefolyását. Minden rezdülésről beszámoltunk, még a jelentéktelennek látszóakról is. A doktornő őszintén elmondta, hogy tud gyógyszert adni, ám a pillanatnyi stádiumban halvány esély sincs arra, hogy akár egy hetet is tünetmentesen élhessen. Elaltatást javasolt. Zserbi két rohama közötti idő szünete ekkor már kiszámíthatatlan volt. Szállítása a lehetetlennel egyenlőnek bizonyult így. Erős tompulságot okozó gyógyszert kapott. Sajnos ez sem segített. A következő roham kegyetlenül csapott le rá ismét.

Minden pillanatban felette álltunk mindvégig,egyetlen percet sem töltött magányosan. Hiába tettünk meg mindent érte, a kínjain segíteni nem tudtunk. Kétségbeejtő érzés volt a tehetetlenség és az ebből fakadó düh.

Az utolsó roham minden korábbinál hosszabb és intenzívebb volt. Szegény már sikított kínjában.

Koradélutánra, mire az orvos megérkezett, csatatérré vált a lakás a gyógyszerek csomagolásaitól, a jegyzetektől, az elmúlt órák nyomaitól. Zserbitől elköszönt mindenki. Kiürítettem a lakást, hogy csak hárman legyünk nyugodtan. Másfél nap hiábavaló gyógyszerezése után, szenvedéseitől megszabadult végleg. Délután 14:15-kor okos kis buksiján kezemmel, csendesen, fájdalommentesen elaludt örökre.

12 napot éltünk együtt. Mi pedig ígéreteinkből színte semmit nem tarthattunk be.

Ég veled kicsi lány!