Bukta első ránézésre kicsit vizsla, kicsit nem. Írszetteresen hosszú és vörös a szőre, ám viselkedése és felépítése vizslára vall. Gazdái megelégelve a folyamatos csavargásait, önsétáltatásait, a Futrinka egyesület gondozására bízták egykori kedvencüket. A szökési problémán egy masszív kerítés valamint egy ivartalanítás és némi nevelés is segített volna.
Újdonsült lakótársunkról ennyi volt az információnk a beköltözése pillanatában. Bukta hihetetlen gyorsasággal kezdett figyelni a nevére. Barátságosan viselkedett más kutyákkal, macskákkal, gyerekekkel. A szobatisztaság elsajátítása is pillanatok alatt sikerült neki. Sem a tömegközlekedést, sem az autókázást nem kellett sokáig gyakorolnia. Buktának egy nagy ellensége volt. A póráz. No tévedés ne essék! Nem félt tőle és nem is rágta! Mindössze megszokta, hogy az utca az övé és arra jár-kel amerre neki csak jólesik. Konfliktusunk innen indult. Az ő szemében nem más történt, mint az, hogy én nemcsak el nem ismertem az ő elképzeléseit, de a sajátomat akarom rákényszeríteni.
Az én elképzelésem az volt, hogy ballagunk szépen egymás mellett.
Bukta pedig egyszerűen csak menni akart az orra után, nem törődve azzal, hogy nekem bokrot kell ugranom, sebesen közeledik egy autó, már az aszfaltot "szántom", vagy hanyagul repkedek a póráz végén.
Sürgősen változtatni kellett a dolgokon. Mindketten akaratosak voltunk és saját elképzeléseinket próbáltuk érvényesíteni. Eleinte csak a hámot cseréltem nyakörvre. Aztán a pórázt kényelmesebb , kézbarátabb darabra. Próbálkoztunk szép szóval, jutalmazással -simogatás, játék, falatka-. Mindhiába.
Én a rángatásnak, kiabálásnak nem vagyok híve, így a következő módszer győzött.:
Bukta egészen addig mehetett előre, míg a póráz meg nem feszült, ám ebben a pillanatban én sarkon fordultam és ellenkező irányba indultam határozottan. Nem lévén más lehetősége, követett, beért, majd ismét előttem kocogott, kifeszült a póráz és én ismét hirtelen ellenkező irányba fordultam. Kezdődött minden előröl újra és újra. Nem tagadom, első terápiás sétáink alkalmával, míg nem értette mit is szeretnék, egy óra alatt 30 métert sem jutottunk előre, a folyamatos irányváltások, visszafordulások miatt. Gyakorlatilag helyben toporogtunk. Bukta pedig bebizonyította, nem buta ő, csak makacs és pont annyira szeretne a saját akarata alá vetni engem, mint én őt. Történt ugyanis, hogy a sokadik "irányváltós" sétánál elvesztette a türelmét a póráz megfeszülését követő "naakkormeginthátraarc!" fordulásnál és módszeresen elkezdett körözni körülöttem. Hosszú perceken keresztül laza pórázon szabályos köröket futott szemét le sem véve arcomról és kis pofáján ott ült a : "na erre mit lépsz?, most merre indulsz?" vigyor. Bár elsőre nevethetnékem támadt, hiszen Bukta viselkedése komoly inteligenciára vallott, ám azt is fel kellett mérnem, hogy most muszáj valami okosat kitalálnom, különben nem csak a képembe vigyorog, de valódi győztesként sétálhat ki a helyzetből, ami az én tekintélyem végleges bukását jelenti. Egy, csak egy mentő ötletem támadt. Állj! Gyere ide! Okos! Ül! Nagyon okos!
Ő pedig megtette! Jött és ült. A viszonyunkat így szerencsésen rendeztük. Ez nagy áttörés volt, de a séta technikán még rengeteget kellett csiszolnunk. :-)
Bukta ma családban él, két kisgyerek társaságában, akik szülői felügyelet mellett sétáltathatják a családi kedvencet anélkül, hogy a póráz megtartása bármilyen erőfeszítésükbe kerülne.
Újdonsült lakótársunkról ennyi volt az információnk a beköltözése pillanatában. Bukta hihetetlen gyorsasággal kezdett figyelni a nevére. Barátságosan viselkedett más kutyákkal, macskákkal, gyerekekkel. A szobatisztaság elsajátítása is pillanatok alatt sikerült neki. Sem a tömegközlekedést, sem az autókázást nem kellett sokáig gyakorolnia. Buktának egy nagy ellensége volt. A póráz. No tévedés ne essék! Nem félt tőle és nem is rágta! Mindössze megszokta, hogy az utca az övé és arra jár-kel amerre neki csak jólesik. Konfliktusunk innen indult. Az ő szemében nem más történt, mint az, hogy én nemcsak el nem ismertem az ő elképzeléseit, de a sajátomat akarom rákényszeríteni.
Az én elképzelésem az volt, hogy ballagunk szépen egymás mellett.
Bukta pedig egyszerűen csak menni akart az orra után, nem törődve azzal, hogy nekem bokrot kell ugranom, sebesen közeledik egy autó, már az aszfaltot "szántom", vagy hanyagul repkedek a póráz végén.
Sürgősen változtatni kellett a dolgokon. Mindketten akaratosak voltunk és saját elképzeléseinket próbáltuk érvényesíteni. Eleinte csak a hámot cseréltem nyakörvre. Aztán a pórázt kényelmesebb , kézbarátabb darabra. Próbálkoztunk szép szóval, jutalmazással -simogatás, játék, falatka-. Mindhiába.
Én a rángatásnak, kiabálásnak nem vagyok híve, így a következő módszer győzött.:
Bukta egészen addig mehetett előre, míg a póráz meg nem feszült, ám ebben a pillanatban én sarkon fordultam és ellenkező irányba indultam határozottan. Nem lévén más lehetősége, követett, beért, majd ismét előttem kocogott, kifeszült a póráz és én ismét hirtelen ellenkező irányba fordultam. Kezdődött minden előröl újra és újra. Nem tagadom, első terápiás sétáink alkalmával, míg nem értette mit is szeretnék, egy óra alatt 30 métert sem jutottunk előre, a folyamatos irányváltások, visszafordulások miatt. Gyakorlatilag helyben toporogtunk. Bukta pedig bebizonyította, nem buta ő, csak makacs és pont annyira szeretne a saját akarata alá vetni engem, mint én őt. Történt ugyanis, hogy a sokadik "irányváltós" sétánál elvesztette a türelmét a póráz megfeszülését követő "naakkormeginthátraarc!" fordulásnál és módszeresen elkezdett körözni körülöttem. Hosszú perceken keresztül laza pórázon szabályos köröket futott szemét le sem véve arcomról és kis pofáján ott ült a : "na erre mit lépsz?, most merre indulsz?" vigyor. Bár elsőre nevethetnékem támadt, hiszen Bukta viselkedése komoly inteligenciára vallott, ám azt is fel kellett mérnem, hogy most muszáj valami okosat kitalálnom, különben nem csak a képembe vigyorog, de valódi győztesként sétálhat ki a helyzetből, ami az én tekintélyem végleges bukását jelenti. Egy, csak egy mentő ötletem támadt. Állj! Gyere ide! Okos! Ül! Nagyon okos!
Ő pedig megtette! Jött és ült. A viszonyunkat így szerencsésen rendeztük. Ez nagy áttörés volt, de a séta technikán még rengeteget kellett csiszolnunk. :-)
Bukta ma családban él, két kisgyerek társaságában, akik szülői felügyelet mellett sétáltathatják a családi kedvencet anélkül, hogy a póráz megtartása bármilyen erőfeszítésükbe kerülne.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése