Lizi itt van. Ám míg ide került, hosszú volt az út és nagy megrázkódtatások érték. Élte a boldog vizslák mindennapjait Székesfehérváron, míg egy nap a gazdimamija meg nem halt. Ez már önmagában is elég nagy törést jelenthetett számára, hiszen elvesztette a legszeretettebb embert. Lizi sorsát a házból egy kedves idős szomszéd bácsi próbálta meg rendezni, így magához vette. Közös életük azonban nem volt hosszú, mert az újdonsült gazdit tragédia érte. Több jóindulatú szomszéd nem lévén a házban, szegényke egy "állatothonban" kötött ki. Új környezete a rácsos világ lett, a kennel nem volt jó hatással rá, ekkorra pedig már meglehetősen bizalmatlanná vált minden kétlábúval szemben.
Székesfehérvárról Budapestre költözött május elején. Az eredeti terv szerint hozzám jött volna ideiglenes gondozásra. Ám a budapesti rendelő előtt szerencsétlen módon kiugrott az őt szállító parkoló autóból. Hosszas, reménytelen hajsza kezdődött. Szakadó esőben kergetőzés a házak között, dombnak le, dombnak fel. Ám ő eltűnt. Őrült pánikban, szinte sokkosan futott és futott. Három órányi keresés után egyetlen járókelő sem állította, hogy látott volna gazdátlanul egy vizslát. Nyomtalanul felszívódott.
Napokon keresztül jártunk az "elvesztés" helyére. Érdeklődtünk a környéken lakóknál, plakátokat ragasztgattunk, nyugodt, elbújásra alkalmas helyekre ételt, vizet tettünk ki neki. Olykor látták itt-ott felbukkanni, ám megfogni senkinek nem sikerült, mert Lizi ekkorra már nem csak menekült az emberek elől, de bizony harapott is a felé nyúló kézbe. Gyakorlatilag fantom életet élt. Kerestük éjjel és kerestük nappal, gyalogosan, kocsival, kerékpárral. Jutalomfalattal, csirkehusival, nyakörvekkel, hurkokkal felszerelve jártuk a környéket kinek -kinek munkája, szabadideje hogy engedte. Lassan azonban be kellett látni, a logikája nem követhető, a terep pedig nem csak beláthatalan, de átláthatatlan is. Az éhenhalástól, a kiszáradásig, kóbor kutyák támadásán át az autókig Lizire ezer veszély leselkedett, számára tökéletesen ismeretlen terepen. Édesanyám hallva a napok óta tartó kálváriát, látva a sok plakátot, interneten közzétett hirdetést, bölcsen csak annyit mondott: "Nem ártott senkinek, az Angyalok vigyáznak rá és végül oda vezetik ahol neki a legjobb!" Őrült gondolatnak véltem ezt ekkor.
Júliusban egy hölgy keresett telefonon. Elmesélte, hogy ő naponta lát egy csontsovány vizslát aki leírás alapján Lizinek tűnik. Nagy-nagy távolságot tett meg, ám az Angyalok Andihoz vezették. Oda ahol felfigyeltek rá, ételt, vizet adtak neki, titokban utána osontak megpróbálván felmérni a búvóhelyét, napi mozgási területét. Andi időt, energiát nem spórolva naponta vitt ételt neki és próbálta megszelídíteni, segítőként Judit és Attila lettek a társai. Ők hárman felállították a stratégiájukat és végig is vitték tervüket. Estéről estére dacolva meleggel, esővel, szúnyogok hadával egy bizonyos időpontban vittek neki élelmet, így felépítve a napról-napra való találkozást, közeledést, bizalmat.
Október végén aztán Lizit sikerült befognia a maroknyi kis csapatnak. Nagy ünnep volt ez nem csak Lizinek, hanem Andinak, Juditnak, és Attilának is, mi pedig együtt örülhettünk velük mindannyian, hiszen nem mindennapi mindaz amit tettek. Óriási köszönet illeti őket, hiszen életet mentettek!
Anyukámat felhívtam. Elmeséltem neki, hogy előkerült az oly régen elveszett vizsla. Szabadkozásomon az Angyalokról csak somolygott.
Lizi betette popsiját a tutiba. Majd két hetet éldegélt Juditék szárnyai alatt. Nevelődött, kezelődött,orvoshoz járt, szeretgették, ám békéntlen természete és gazdát kisajátító hajlamai miatt folyamatos volt a konfliktus a család másik vizslájával, aki a torzsalkodást, szeretetért való versengést hírből sem ismeri. Ezért megszületett a körültekintő döntés. Lizi oda költözik, ahová eredetileg is készült, jóval korábban, hónapokkal ezelőtt, még tavasszal.
Lizit megkaptam én.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Amikor először jöttem ide, akkor két gondolat (érzés?) futott végig az agyamban. Milyen kár, hogy van ilyen blog, mert ha nem lenne, az azt jelentené, hogy minden vizsla, azt kapja amit megérdemel: meleg, családi fészket, ahol ő a "kutyagyerek", ahol szeretik, símogatják, de nem feletkeznek meg arról, hogy Ő egy vadászkutya. Ahol éjszakánként oda gömbölyödhet a "mami" pocijához a takaró alá és elégedett sóhajtással nyugtázza a békésen elmúló napot! Ahol, ha begyullad a szeme, van aki kamillázza, még éjszaka is (én ezt csináltam az elmúlt éjjel :-))... és még sorolhatnám... De sajnos nem ilyen szép az élet... Mert ha azon a januári napon nem megyünk a kiskutyámért, akkor lehet, hogy Ő is hozzád került volna... És akkor jött a következő gondolat: De jó, hogy van egy ilyen blog! Mert megismerhetem az életetek, a vizslamentőkét. Mert tudom, hogy nem minden vizsla olyan szerencsés, mint a mi Hubánk... Köszönöm Evelin, hogy megosztod velünk ezeket a történeteket. Minden nap eljövök, és azt hiszem szívem mélyén bízom benne, hogy nem lesz több bejegyzés, mert az azt jelentené, minden vizsla az őt megillető helyen van...
VálaszTörlésKöszönöm a vizslatartók nevében, köszönöm Hubikám nevében, hogy a kis sorstársain segítesz, segít a vizsla S.O.S! Minden tiszteletünk és elismerésünk a Tiétek!
A mindig könnyes szemmel olvasók:
Niki, Doni & Huba vizsla