Szaglás és memória

Állítólag mi emberek rém értelmesek vagyunk. Állítólag. Mióta Lizi itt van, többször kaptam magamat azon, hogy nem akarok okos, értelmes ember lenni. Olykor csak figyelek. Pontosabban megfigyelek, így akaratlanul is kutatómunkába kezdtem, holott csak bizonyos viselkedések, magatartásformák miértjeire kerestem a választ.

Eddig is tudtam, hogy a szaglás mennyire fontos, mint ahogy azt is, hogy a másik vizeletének felülbírálása elengedhetetlen. Olvastam tudományos cikkeket, mik matemetikai számokban próbálták a kutya és ember szaglását összehasonlítani. Ezeknek a számoknak a jelentőségét csak a gyakorlatban értettem meg igazán. Mindez persze nem lesz újdonság azoknak, kik kölyökkortól nevelnek kutyát, és azoknak sem, akik vadásznak az ebbel.

Lizi azonban nem vadászik, nem is ismerem baba kora óta. Az idekerülése 36. órájában mentünk először állatorvoshoz. A távolság viszonylag tetemes, hiszen Csillaghegy-Kőbánya a távolság. Zuhogó esős, hideg délutánt sikerült a programhoz választani, és hogy teljes legyen a gyönyör, a tömegközlekedés mellett voksoltam. Igazándiból gyötört a kíváncsiság mit szól majd a busz zajához, a rettentő sok emberhez, a fel és leszállásokhoz. Érdekelt mennyire együttműködő, mekkora a türelme, miként értékeli a kettőnk viszonyát, hol tart a bizalmi kapcsolatunk. Ezekre a kérdésekre megkaptam ugyan a választ és természetesen másra is.

Az útvonalat úgy terveztem, hogy kizárólag buszozni kelljen, hogy rettentő sok stressz azért ne érje. Nekünk fel sem tűnik a hétköznapokban, hogy a mertó, a hév, a villamos ajtaja hogy csattan, zümmög, berreg, ám nekik ez mind újdonság ami hol csak érdekes, hol pedig rémisztő. Ezt a távolságot 3 különböző busz használatával sikerült leküzdenünk, ami nem volt túlságosan időtakarékos, de úgy könyveletem el, hogy most legalább ezt megtanulja, az időt pedig nem szabad sajnálni az ilyesmire. Az Árpádhídnál is át kellett szállnunk és mert akadt egy tenyérnyi zöld, Lizi nem habozott pisilni aminek oka a hideg és az eső mellett valószínűleg a stressz is volt. A rendelőbe már bőrig ázva érkeztünk. Nagyon bántott amiért így kitoltam vele. Sovány kis testére feltapadt a szőr, és csontos kis koponyájáról az orrnyergén át csurgott a víz a földre. Persze szegényt a rendelőben kivizsgálás címszó alatt igencsak megsanyargatták. Mire végeztünk nem csak fáradt volt és rémült, de az égi áldás is intenzívebben zuhogott a nyakunkba. Liziből egy fakát maga alá húzott, hidegtől reszkető, remegő apró szőrcsomó lett, aki a két lábszáram között keresett menedéket hideg és eső ellen egyaránt. Hazamenni pedig valahogy kellett az ítéletidőben is. Csillaghegyről az Árpádhídig nem enyhült a reszketése. Én már megfázástól a mandula és tüdőgyulladásig felkészültem mindenre. Kabátom ujjával törülgettem, duruzsoltam neki, vígasztaltam, így felkészítve rá, hogy a két átszállás közötti várakozásban ismét bőrig ázunk majd. Pontosan azon az úton közlekedtünk hazafelé is mint a dokihoz. Ugyanazon a zsepkendőnyi kis zöld részen hosszas szimatolás után legugolt és ismét pisilt egyet. A kettő között több mint 3 óra telt el, emberek ezrei szaladtak el az érintett területen ezidő alatt, kiknek szagát az eső a fűvel, a földdel, az átlagos utcai szeméttel összemosta, elkeverte. Mire a gugolásból felemelkedett, már egy másik Lizi volt. Továbbra is sovány, még mindig fázós és elázott, de megváltozott a tartása, a mozgása. Lizi egyszerűen tudta, megértette, kiolvasta a szagokból, hogy hol vagyunk, hogy ma már jártunk itt.

Már rég itthon voltunk, ő pihent meleg vacsorával a pocakban, száraz plédek között, mikor még mindig a látottakon gondolkoztam. Igenis felmerült bennem, hogy tévedek, bebeszélem magamnak, túlmisztifikálom a történteket. Azóta sok kísérletet tettünk ismeretlen terepen. Direkt indulunk hosszabb utakra, de mindig ugyanaz történik. Bármennyi idő telik is el a két jelőlése között, mármilyenek a meteorológia körülmények, akárhány ember, vagy kutya is trappol arra, a visszaútón Lizi saját szagát megtalálva megtáltosodik és mint valami kis paripa , boldogan száguld hazáig.
Természetesen az, hogy ez veleszületett képesség, vagy a hosszú utcán töltött hónapok alatt elsajátított tudás már sosem derül ki.

Lizi első hetei

Ma 23 napja érkezett Lizi. Rettentően sok dolog történt azóta, így itt az idő az összegzésre, mielőtt bármilyen fontos momentum feledésbe merülne.

Sok orvosi papírral jött a kisasszony és még több gyógyszerrel. Méghozzá elég komoly gyógyszerekkel szteroidtól az antibiotikumig. Lizi súlya elég messze volt a normálistól érkezésekor. A hosszú kóborlás, össze-vissza evés meglátszott rajta. Bal hátsó lábát sebesre nyalta valamiért. Függő laboreredményei, még el nem készült citologiai vizsgálatai nagy vidámságra nem adtak okot. Az pedig, hogy fektében, éber állapotban maga alá vizel végképp elkeserítő volt. Nem tagadom türelmetlen voltam, így nem vártam meg a leletek megérkezését, elvittem őt Józsi dokihoz. A lába és a bepisilős probléma meglehetősen aggasztott. Az orvosnál hallottaktól nem lettem nagyon jókedvű. Lizit ugyanis még az eredeti gazdija ivartalanítatta, ám valami okból a belső varratait nem felszívódó cérnával varrták össze. Ezeket a belső varratokat a pocakja simogatásával egyesével meg lehet számolni, ami még nem is volna akkora probléma, ám egyik-másik enyhe gyulladásban van. Sajnos az akaratlan vizelet eresztés oka is az ivartalanításnál történt malőrnek köszönhető, így a húgycső előreesése az oka a szivárgásnak. A lábára krémet kapott, a gyógyszereit fél adagra vette az orvos, a vitamindózisát pedig duplájára megemelte.

Egy hét múlva ismét a rendelőben ücsörögtünk kontrollra várva. Ekkorra már minden eredmény elkészült, így végre nem vakrepültünk tovább. Hiába kenegettük szorgalmasan a lábát a duzzanat nem múlt, így gyulladáscsökkentővel fecskendezték neki teli, bekötötték és jöhetett a reménykedés. Reménykedni kellett, mert Lizi így is egy komolyabb műtét előtt áll. Ha kicsit gyarapszik, műtőasztalra kell feküdnie, hogy a régi, nem felszívódó varratait kicseréljék korszerűbbre, az enyhén gyulladt részt kitakarítsák neki, és a húgycsövét alátámasszák, ezzel megszüntetve a bepisilést, amin pillanatnyilag gyógyszerrel uralkodunk, ám egy életen át ez a módszer ennyire fiatal kutya számára meglehetősen komoly vese és máj problémákat okozna. A rettentően lógó mellbimbóját is ekkor szedik majd le. Félreértés ne essék! Ez nem esztétikai probléma! Erdőn mezőn kóborolva akár egy bokor ága is leszakíthatja és játék közben megtörténhet mindez, súlyos vérzést, valamint fájdalmat okozva. Ha pedig szegényt muszáj altatni, akkor egy "alvás" alatt mindezt megjavítják rajta, hiszen minden altatás kockázattal jár, nem érdemes számukat feleslegesen szaporítani. Ha pedig a lábacska nem gyógyul, akkor felnyitják és kitakarítják, így számolva le a makacs gyulladással, melynek oka és okozója ismeretlen. Epherit tabletta, bőrtápláló, immunerősítő, vitaminok, gyomor és bélflóra regenerálók sorakoznak most a hűtőn, én pedig naponta kétszer csomagolom őket sonkába, májkrémbe, sajba finnyás kisasszonynak.

Lizinek nem csak testi gondjai vannak. Míg aktívan gyógyítgattuk a lábát -ami mára szerencsésen problémamamentes, ám még némi szőrt kéne rá növeszteni-, jártunk kutyaiskolában viselkedési problémákkal foglalkozó terapeutánál is. Ne gondolja senki, hogy ez úri muri! Neki valóban problémái vannak. Idegenekkel meglehetősen bizalmatlan, a nála kisebb testű, vagy jellemben gyengébb kutyákat lemorogja. Ez önmagában még kezelhető probléma lenne, ám sajnos gyerekekre is utazik. Méghozzá meglehetősen agresszíven és válogatás nélkül harap ki rájuk hiába van pórázon láb mellett tartva. Így, ebben az állapotban őt örökbe adni nem lehet! Gondoljuk csak végig a legnagyobb őszinteséggel, kinek is kéne egy kiszámíthatatlan, gyerekekre és kutyákra vadászó vizslalány? Kereshetnénk még gyermektelen gazdit, esetleg utód nélküli időseket, ám ettől az utcán séta közben még akadnak picinyek. Mivel pedig Lizi miatt a világot megváltoztatni nem lehet, így neki kell változnia, hogy élhető legyen számára az élet. Egy terápiás foglalkozáson érdekes, izgalmas dolgok történnek. Idegen emberek virsli és párizsi darabkákkal kedveskednek a póráz nélküli ebzetnek. Eleinte csak egy-két másik kutya társaságát kell mindehhez elviselni. Aztán mindinkább sokasodnak az emberek és a kutyák is. (mint a képeken is látszik, békességben megfér egymás mellett foxi, kaukázusi, spániel, pitbull, vizsla és számtalan más kutya, kortól, nemtől, mérettől függetlenül) Nincs kiabálás, nincs agresszív nevelési módszer. Van kedves szép szó, játék és sok-sok finom falat. Így teljesen pozitív élmények érik, mindinkább ráébred, hogy nincs mitől tartania, nincs miért támadnia, és senki semmiért nem bántja. A zárt területen kiderül az is, mennyire ragaszkodik ő hozzám. Mennyire figyel rám. Mennyire megbízható póráz nélkül.

Lizire sok gyerekes-kutyás terápiás foglalkozás vár, nem csak az iskolában, de a mindennapok sétái alkalmával is. A december vége felé esedékes műtétből felgyógyulva beiratkozik majd egy alapfokú engedelmességi kurzusra, hogy még biztosabb lábakon állhasson majd a leendő gazdi oldalán. Bár hosszú, munkás hónapok előtt állunk, de szorgalmas kitartó gyakorlással megtanuljuk az emberekben való bízást és egyúttal a rólam való leválást is, így felkészülve a boldog gazdis évekre.

Lizi előélete, avagy,akire az Angyalok vigyáznak

Lizi itt van. Ám míg ide került, hosszú volt az út és nagy megrázkódtatások érték. Élte a boldog vizslák mindennapjait Székesfehérváron, míg egy nap a gazdimamija meg nem halt. Ez már önmagában is elég nagy törést jelenthetett számára, hiszen elvesztette a legszeretettebb embert. Lizi sorsát a házból egy kedves idős szomszéd bácsi próbálta meg rendezni, így magához vette. Közös életük azonban nem volt hosszú, mert az újdonsült gazdit tragédia érte. Több jóindulatú szomszéd nem lévén a házban, szegényke egy "állatothonban" kötött ki. Új környezete a rácsos világ lett, a kennel nem volt jó hatással rá, ekkorra pedig már meglehetősen bizalmatlanná vált minden kétlábúval szemben.

Székesfehérvárról Budapestre költözött május elején. Az eredeti terv szerint hozzám jött volna ideiglenes gondozásra. Ám a budapesti rendelő előtt szerencsétlen módon kiugrott az őt szállító parkoló autóból. Hosszas, reménytelen hajsza kezdődött. Szakadó esőben kergetőzés a házak között, dombnak le, dombnak fel. Ám ő eltűnt. Őrült pánikban, szinte sokkosan futott és futott. Három órányi keresés után egyetlen járókelő sem állította, hogy látott volna gazdátlanul egy vizslát. Nyomtalanul felszívódott.

Napokon keresztül jártunk az "elvesztés" helyére. Érdeklődtünk a környéken lakóknál, plakátokat ragasztgattunk, nyugodt, elbújásra alkalmas helyekre ételt, vizet tettünk ki neki. Olykor látták itt-ott felbukkanni, ám megfogni senkinek nem sikerült, mert Lizi ekkorra már nem csak menekült az emberek elől, de bizony harapott is a felé nyúló kézbe. Gyakorlatilag fantom életet élt. Kerestük éjjel és kerestük nappal, gyalogosan, kocsival, kerékpárral. Jutalomfalattal, csirkehusival, nyakörvekkel, hurkokkal felszerelve jártuk a környéket kinek -kinek munkája, szabadideje hogy engedte. Lassan azonban be kellett látni, a logikája nem követhető, a terep pedig nem csak beláthatalan, de átláthatatlan is. Az éhenhalástól, a kiszáradásig, kóbor kutyák támadásán át az autókig Lizire ezer veszély leselkedett, számára tökéletesen ismeretlen terepen. Édesanyám hallva a napok óta tartó kálváriát, látva a sok plakátot, interneten közzétett hirdetést, bölcsen csak annyit mondott: "Nem ártott senkinek, az Angyalok vigyáznak rá és végül oda vezetik ahol neki a legjobb!" Őrült gondolatnak véltem ezt ekkor.

Júliusban egy hölgy keresett telefonon. Elmesélte, hogy ő naponta lát egy csontsovány vizslát aki leírás alapján Lizinek tűnik. Nagy-nagy távolságot tett meg, ám az Angyalok Andihoz vezették. Oda ahol felfigyeltek rá, ételt, vizet adtak neki, titokban utána osontak megpróbálván felmérni a búvóhelyét, napi mozgási területét. Andi időt, energiát nem spórolva naponta vitt ételt neki és próbálta megszelídíteni, segítőként Judit és Attila lettek a társai. Ők hárman felállították a stratégiájukat és végig is vitték tervüket. Estéről estére dacolva meleggel, esővel, szúnyogok hadával egy bizonyos időpontban vittek neki élelmet, így felépítve a napról-napra való találkozást, közeledést, bizalmat.
Október végén aztán Lizit sikerült befognia a maroknyi kis csapatnak. Nagy ünnep volt ez nem csak Lizinek, hanem Andinak, Juditnak, és Attilának is, mi pedig együtt örülhettünk velük mindannyian, hiszen nem mindennapi mindaz amit tettek. Óriási köszönet illeti őket, hiszen életet mentettek!
Anyukámat felhívtam. Elmeséltem neki, hogy előkerült az oly régen elveszett vizsla. Szabadkozásomon az Angyalokról csak somolygott.

Lizi betette popsiját a tutiba. Majd két hetet éldegélt Juditék szárnyai alatt. Nevelődött, kezelődött,orvoshoz járt, szeretgették, ám békéntlen természete és gazdát kisajátító hajlamai miatt folyamatos volt a konfliktus a család másik vizslájával, aki a torzsalkodást, szeretetért való versengést hírből sem ismeri. Ezért megszületett a körültekintő döntés. Lizi oda költözik, ahová eredetileg is készült, jóval korábban, hónapokkal ezelőtt, még tavasszal.

Lizit megkaptam én.

Aba Sámuel, a tekergő

Október 22-e csütörtök, a három napos hétvége előtti utolsó munkanap volt. Este a vizsla túrás lányok Óbudán találtak egy utcán magányosan kóborló vizsla kant. Jobb megoldás nem lévén, bevitték az első rendelőbe. Míg a túrás lányok a Futrinka egyesületet értesítették, a doki engem hívott. Máris alakulni kezdett a pénteki program. Lesz egy vizslánk ideiglenesen. Egy ivaros kan. Ilyen még nem volt, és a tervekben sem szerepelt. Adjunk magunknak, Plútónak és a talált vizslának is egy lehetőséget, született meg az elhatározás.

Péntek délután a zsúfolt rendelőben faggattam a dokit. Valószínűleg elkóborolt. Se chip, se nyakörv, se biléta, se tetoválás, semmilyen azonosító. Így a gazdit előkeríteni lehetetlen. Egészséges, picinykét zörög a szíve. Erre a mondatra felkaptam a fejem, de már időm sem volt megkérdezni mennyi idős, mert az aszisztens már vezette is ki Őt. Őt, a jól táplált, méretes, kellemesen őszülő vizsla bácsit. Délceg, peckes tartás, farok lóbálás. Nyakörv, póráz csere-bere, kicsiny papírmunka és máris lett egy vizslám.

Míg a rendelőből kiértünk a következőkön töprengtem.: Hogyan fogom tömegközlekedve elszállítani hazáig ezt a vadidegen kutyát ha ellenáll? Potom 20 km, négyszeri átszállással a távolság. Plútó mennyire lesz hisztis, hogy a személyes területére egy idegen kan teszi be a lábát, méghozzá az én segédletemmel.

Kisétáltunk a megállóba és egy-két falatkával megpróbáltam lekenyerezni, elnyerni a barátságát. Ismeretlen kutyával az ilyen közlekedési mutatvány nem móka, így tartottunk szájkosár próbát is. Ellenállás nélkül, engedelmesen tűrte, hogy feltegyem rá. Az ünnepre való tekintettel 2,5 óra volt az út hazáig. Sok dolog kiderült az ebről közben. Az ülj, várj szavakat nem csak ismeri, de teljesíti is. Pórázon meglehetősen húz és bár valószinűleg soha nem tömegközlekedett, a kétlábú kérése mindenek felett áll nála. A busz, villamos, metró, majd ismét busz kalandot nagyon ügyesen vette. Bizonyos sebesség elérésénél aggodalmasan, reszketve dőlt a lábamhoz ott keresve a biztonságot. A külső szemlélőknek úgy tűnhettünk, mint egy remek, összecsiszolódott páros. (Szerető gazdi nyugtatgatja a zajoktól majrés kutyáját) Nagyon tartottam tőle, hogy elfogy a türelme. Egy idős bácsi kérdezte: "Mennyi idős? És hány éves? Meg lehet simogatni?.......???" Nagy segítség lett volna nekem is, ha ismerem ezekre a kérdésekre a választ, de a vizslák bármennyire inteligensek is, bemutatkozni még nem tudnak sajnos. Tehát kellett egy név, méghozzá sos! A telefonos segítségkérést kellett választanom, hiszen csak úgy nevet adni azért nem olyan könnyű. Rendeltem egy becsületes, ősz, vidám vizsla kanhoz illő nevet a kagylóba és máris lett egy Aba Sámuelem a póráz végén, Gomba néni pedig keresztanyává vált.

Aba és Plútó találkozása nem sok jóval kecsegtetett. Az öntudat mindkettejük jellemzője. Plútó fiatal, 4-5 év körüli hatalmas ivartalanított kan, aki saját terepen mozog és gazdái vannak, Aba pedig a maga saccolt 7-8 évével, fitten és ivarosan a kutyafuttatón találkoztak először. Végiggondoltan, felépített teóriával álltunk neki az ügynek. Zárt hely, póráz nélkül mindketten. Egyenlő pályák, egyenlő esélyek. Csak akkor lépünk közbe, ha eldurvulna a helyzet. Nem nézünk rájuk, (csak fél szemmel), nem simogatjuk őket, semmilyen segítséget nem kapnak. Intézzék el egyedül. Több mint két órát fagyoskodtunk míg ők a viszonyukat próbálták rendezni, ám a kölcsönös orr a fenékbe formán kívül egy-egy összemorgás, enyhe erőfitogtatás, próbálkozás volt csak. Elunva a "mókát" már csak a macskákkal való összebarátkoztatás és vacsoráztatás volt a napi programból hátra.

Nem vagyok oktató, nem fektettem hosszú éveket a kutyák egymás közötti kommunikációjának tanulmányozásával, így csak eddigi tapasztalataim alapján feltételezem, hogy mindketten belátták az összecsapásuk értelmetlen és eredménytelen lenne. Nincs alá és fölé rendelt szerep.

Már vasárnap van és Aba még mindig itt vendégeskedik. Hirdetései vannak az interneten, lelkes önkéntesek plakátokat ragasztgatnak, hogy a gazdi előkerüljön, de ezeddig semmi. Boldogan jár-kel, puszikat oszt, végtelen kedvesen bújik a mérhetetlen szeretet igényével és türelmesen várunk. Várjuk, hogy jelentkezzen az eredeti gazdi.

A gazdi pedig jelentkezett. Plakátolásnak hála akadt egymásra kutya és gazdája. Az eredeti neve Csipesz, és hét gyerek várta őt otthon. A gazdival még megjártuk a rendelőt, oltást, chippet intéztünk, hogy egy következő esetleges elvesztés rövidebb kaland legyen.

Megható volt látni a felhőtlen örömüket a tallkozásuk pillanatában!

Öregfiú! Vigyázz magadra! Követeld ki a téged megillető békés, meleg takarós, szeretgetős napokat! A szoknyák után pedig ne szaladgálj ki a kerítés tetején!

Gerbeaud

Erdőn, mezőn kóborolt. A Gyömrői gyepmester nem tudta befogni szegényt, így megfoghatatlansága miatt, jobb megoldás nem lévén, nyugtatólövedékkel kilőtte. Így került ő a Futrinka egyesülethez, ahol egyetlen éjszakát töltött csak és már költözött is hozzánk. Egy napot agyaltunk a nevén. Édesség és sütemény rajongásom lévén, valamint csodaszép csoki színe miatt kapta nevét. Gerbeaud, azaz Zserbó, kit egyszerűen csak Zserbinek szólítottunk.

Az előéletéről sok információ nem állt a rendelkezésünkre, ám azt megtudtuk, hogy Gyömrőn volt két epilepsziás rohama. Koszos, bolhás, büdös, és sovány volt. Félt az emberektől és olykor minden különösebb ok nélkül egy-egy érintéstől, simogatástól felsikított.

Egy délután állt rendelkezésemre Pántlika elutazása és Zserbi beköltözése között, hogy minden lényeges információt beszerezzek az epilepsziáról. Megtettem. Sokan voltak segítségemre akkor, és a későbbi napokban is.

Kedvenc állatorvosom röviden, ám roppant lényegretörően így definiálta a betegséget:

"Az epilepszia nem más, mint egy agyi károsodás, melynek következménye a roham. És minden roham az oxigénhiánytól újabb agyi károsodáshoz vezet!"

Összeköltöztünk. Illatos lett és tiszta, bolha mentes és roppant jóétvágyú. Nyugodt, csendes kislány, aki most megtanulja milyen is szeretetben élni, elfogadni a simogatást. Valóban félős volt. Egy köhögéstől, tüsszentéstől riadtan pattant fel. Viselkedésén jól látszott, nincs ő lakáshoz szokva. A fekhelye, a pléd, a szőnyeg sem volt számára csábító, ő a csupasz parkettán hevert szívesen. A lépcsőt nem ismerte és a szobatisztaságot sem. Csodálatos módon, 3-4 nap leforgása alatt megtanulta mindezeket. A testi kontaktust nem csak elfogadta, hanem már igényelte is. Hihetetlen tempóban fejlődött. Ugyan furcsa szokásai megmaradtak, mint például az étel illatától, látványától való kényszeres rágás, (üres a szája, de annyira szeretne már enni, hogy a semmit rágja) ám ettől még zavartalanul éltünk együtt.

Jártunk állatorvosnál. Volt kivizsgálás, chip beültetés, vérvétel. Ez utóbbi az epilepszia gyanúra tekintettel volt különösen fontos. Esetleges rohamra felkészülve kaptunk kúpot, gyógyszert is.

Megígértük neki, mint minden védencünknek, hogy innét már csak az élet napfényes oldala jön, hamarosan lesz gazdi, soha többet senki sem bántja és bármi történjen is, ránk számíthat.

A vizslák jellemzően elég gyorsan találják meg a legkényelmesebb helyeket és próbálják meg kisajátítani azokat. Zserbit félénksége okán, csak a hozzánk érkezését követő 8. napon sikerült felcsalnom magam mellé az ágyba. Tiszta, gyermeki örömmel vágytam ezt a percet, hogy félénk, pici, sovány teste bizalomból, szeretetből hozzám gömbölyödjön. Megtette. Édes, mámoros boldogságban szundítottunk együtt. Ez volt az utolsó önfeledt esténk.

Éjjel rosszul aludt. Álmodott, sírdogált. Felkeltünk hozzá, simogattuk, megnyugtattuk. Visszaaludt.

Másnap délelőtt a munkahelyemen ért az első telefon. Zserbinek epilepsziás rohama volt. A férjem volt vele. Kúpot kapott, megnyugodott, pihen, alszik. Jó kezekben volt efelől biztos voltam. Egy-két telefon a Futrinka egyesülettel, egyeztetés az epilepszia szakértőjeként elismert doktornővel egy sos kivizsgálásról. Feltételezhető módon a kiváltó ok a hírtelen jött hidegfront. Futás tartalék kúpért, gyógyszerért.

A zaklatott nap végén, a vacsorát követően ismét egy roham jött. Pirkadatig még három. Reggel nyolcig még kettő.

Ismét telefonok, konzultációk sokasága következett. Percre pontosan olvastuk a doktornőnek a rohamok időpontját, lefolyását. Minden rezdülésről beszámoltunk, még a jelentéktelennek látszóakról is. A doktornő őszintén elmondta, hogy tud gyógyszert adni, ám a pillanatnyi stádiumban halvány esély sincs arra, hogy akár egy hetet is tünetmentesen élhessen. Elaltatást javasolt. Zserbi két rohama közötti idő szünete ekkor már kiszámíthatatlan volt. Szállítása a lehetetlennel egyenlőnek bizonyult így. Erős tompulságot okozó gyógyszert kapott. Sajnos ez sem segített. A következő roham kegyetlenül csapott le rá ismét.

Minden pillanatban felette álltunk mindvégig,egyetlen percet sem töltött magányosan. Hiába tettünk meg mindent érte, a kínjain segíteni nem tudtunk. Kétségbeejtő érzés volt a tehetetlenség és az ebből fakadó düh.

Az utolsó roham minden korábbinál hosszabb és intenzívebb volt. Szegény már sikított kínjában.

Koradélutánra, mire az orvos megérkezett, csatatérré vált a lakás a gyógyszerek csomagolásaitól, a jegyzetektől, az elmúlt órák nyomaitól. Zserbitől elköszönt mindenki. Kiürítettem a lakást, hogy csak hárman legyünk nyugodtan. Másfél nap hiábavaló gyógyszerezése után, szenvedéseitől megszabadult végleg. Délután 14:15-kor okos kis buksiján kezemmel, csendesen, fájdalommentesen elaludt örökre.

12 napot éltünk együtt. Mi pedig ígéreteinkből színte semmit nem tarthattunk be.

Ég veled kicsi lány!

Pántlika

Pántlikát Győr mellett sérülten találták. Első útja az állatorvosi rendelőbe vezetett, ahol az oldalán lévő kb. 15 centis sebét kitisztították, ellátták, összevarrták. Bal hátsó lábát megröntgenezték, ám ezen segíteni nem tudtak, mert egy régebbi törés rosszul forrt össze. Járása kissé bicebóca maradt, ám teljes és fájdalommentes életet élhet. Pántlikát riadtan és varratokkal teli vette át a Futrinka egyesület.

Különös dolgoktól rettegett. A partvis, felmosófa, seprű puszta látványától is menekült a lakás legelrejtettebb zugába. Hosszas csalogatások, szép szavak, falatkák összessége tudták csak félelmeit kioldani. Az utca zaját, forgalmát viszonylag könnyű volt vele elfogadtatni, de az esti sétákat, a sötétben fel-felvillanó fényszórókat nem tudta megszokni. A közlekedő autóktól tartott, ám a parkoló kocsik mindig felkeltették érdeklődését. Ezek közül is a sötét -zöld, -kék és -szürke voltak a kedvencei. Minden alkalmat megragadott, hogy ezekbe beszállhasson.

Pántlikát valószínűleg eredeti helyén olykor bántották. Egy nap sötét színű autóba ültették és valahol kirakták. Kóborolt, bolyongott hosszasan, a sötét úton pedig elütötték. Mindez természetesen csak feltevés, de viselkedése mindenképpen erre engedett következtetni.

Felgyógyulása után az ivartalanítása következett. Előre egyeztetett időpontba vittem a rendelőbe. A szokásos papírok kitöltése után én szaladtam vissza dolgozni, majd a nap végén vissza az állatotvoshoz. Pántlika már ébren volt, ügyesen jött ment és bár kába volt, de megismert. A doktorbácsi, kit hosszú évek óta ismerek egy szó nélkül csak nemtetszően a fejét ingatta. Nagy sóhaj kíséretében súgta fülembe: "teli volt kiskutyákkal". A rendelőre rátelepedett a csend. Nem volt köszönöm és nem volt sajnálom című tiszteletkör egymással, hisz mindketten tudjuk az igazságot.:

A gazdátlan állatok száma óriási. Ivarosan a további szaporulat kezelhetetlen méreteket ölt. Számoljunk csak egy kicsit! Egy alom általában hat kölyökből áll. A szukák elvileg egy évben kétszer ellenek (képesek rá, de nem egészséges). Ez eddig 12 kicsi+ a mamájuk. Egy év múlva az apróságok is ivaréretté vállnak. A kutyák pedig életük végéig képesek a szaporodásra. Mennyi kölyök is ez mondjuk öt év alatt?

Mindaddig míg vannak kóbor kutyák, mindaddig míg léteznek szaporítók, egyetlen állatvédő szervezet sem engedheti meg magának, hogy ivaros állatot adjon gazdához.

Persze a kicsik helyesek és mindenki szívesen "babázna". Te tudsz hírtelen 6 felelős gazdit? És a 6 kicsi utódainak is tudsz gazdit? És azok utódainak?

A rendelőből kifelé jövet egy hölgy, ki a benti beszélgetés fültanuja volt, az arcomba fröcsgte, hogy: "Gyilkos!"

Ő nem tudta, hogy Pántlika nem saját kutya. Azt sem tudta, hogy én az előéletét nem ismerhetem a nálam állomásozónak. Azt sem tudta, hogy a gyertyát nem én tartottam a nászhoz. És azt sem tudta, hogy minden megszületett életért a lehetőségeimhez képest mindent megteszek a Futrinkával együtt.

Pántlika az ivartalanításból gyönyörűen felgyógyult. Szerencsére a tejtermelés nem indult meg nála, álvemhesség sem alakult ki. Együtt töltött időnkben egyetlen komoly feladatunk volt csak, minden kölyökkutyát kerülni, nehogy az ösztönök bekapcsoljanak nála.

Pántli ma már gazdinál van, és bár óriási túrákat nem tehet a lába miatt, ám kisebb kirándulásokon, sétákon hű és aktív társa az őt befogadó családjának.

Miért érdemes egy vizslának sokat tanulnia?

Miért kell tömegközlekedni tudni? Miért kell étteremben illedelmesen viselkedni? Miért kell az úttesten való átkelést elsajátítani?

Plútó mikor hozzánk került némi tévedés volt a fejünkben. Bekerült a szegény mentett vizsla kategóriába. Természetesen sok szabályt meg kellett tanulnia és betartania, ám bizonyos kérdésekben elég engedékenyek voltunk. Mentségünkre csak két dolgot tudok felhozni. Egyik a tapasztalatlanság, másik a nem végig gondoltságból adódó önzőség.

Plútót a saját életünkhöz neveltük, a saját életvitelünk szerint alakítottuk tudását. Plútó a mai napig nem tud liftezni. Ami itt és most nem probléma, de hozhatja úgy a sors, hogy a tizedikre költözünk, vagy ő öreg lesz és fájnak majd az izületei. Ha az első napon, a legnagyobb "sokk" közepette becsaljuk falatkával a liftbe, ma nincs gondunk.

Ebből a példából elindulva kezdtük el a nálunk állomásozó (nem tudok az ideiglenes szóval megbékélni) vizslák tudatos tanítását. Nem Futrinkás kérés mindez! Csak végiggondoltság eredménye.

Ugyanis az a vizsla aki más kutyákkal jól kijön, máris költözhet olyan családba ahol már van kutya. Ez igaz a macskákra is! A gyermek kedvelők még jobb esélyekkel indulnak a gazdikeresők között, hiszen a gyereke mindenkinek fontosabb, mint egy kutya.

Az, hogy a leendő gazdi hogy, hol és miként él, milyen napi ritmusa van, az előre nem tudható. Itt, szép hazánkan sok napi tevékenységet nem gyakorolhatunk kedvencünkkel. Olyan dolgokat, ami máshol természetes és normális. Nem tudhatjuk előre hogy védencünk milyen "állampolgár" lesz majd.

Senki ne gondoljon őrült feladatokra! Ám ha már sétálunk, márpedig naponta többször tesszük, akkor nem nagy kihívás megtanítani az állj, ülj, marad, vár, gyere feladatsort. Semmire nem jó, ám esetlegesen életet ment.

Otthon a kutya tudja optimális esetben, hogy az asztal nem játszótér és semmi keresnivalója nincsen az orrának a gazdi tányérjában. Ha ezt tudja, már nyilvános helyeken is lehet ezt gyakorolni. Lehet étterembe kutyával járni. Van ahol ez szokás, hiszen mi oka is lenne a gazdinak megválni a kedvencétől arra az időre míg ő vacsorázik a barátaival, ha az tud viselkedni.

Nem mindenki és nem mindenhová jár kocsival. Néha az emberek tömegközlekednek is. A sok ember, a zajok, a szagok megszokása látszólag nagy kihívás, ám ők nagyon gyorsan tanulnak.

Mindaz amit elsajátítanak, a leendő gazdihoz visz majd közelebb. Általános tévhit, hogy a felnőtt kutyák, pláne az idősek, a menhelyesek, a sokadik gazdások nem taníthatóak. Ez nem igaz! Az pedig tagadhatatlan, hogy a közös tanulás összekovácsolja a kapcsolatokat. Ha pedig egészen őszintének kell lennünk, én kézséggel elismerem, hogy büszke is vagyok rájuk és a tudásukra! Méghozzá nagyon!